Abstract
A tanulmány első részében a korszakban megjelent fontosabb hazai mártirológiai kiadványok mártír- és mártíriumfogalmait tekintem át azokra a kérdésekre keresve a választ, hogy milyen tényezők teljesülése esetén tartottak valakit igaz mártírnak, hogy a mártíriumnak elengedhetetlen feltétele volt-e a tulajdonképpeni vértanúság, azaz a halál, és hogy mindezek függvényében a debreceni közösségi vezetők (lelkészek, tanárok) halála értelmezhető-e mártíromságként. A második egységben a mitizálásról lesz szó, amely a 16–17. századi magyarországi irodalomban bevett gyakorlatnak számított, az alkalmi költészet mellett a prózai műfajokban, a fejedelemtükrökben és a halotti beszédekben is kimutatható a használata. Néhány hazai vonatkozású, mártír tematikát is érintő munkából hozott példával szeretném szemléltetni, hogy a korabeli szerzők milyen változatos bibliai és antik mitológiai képeket használtak mártirológiai jelentésben. A harmadik részben pedig a 17. század végi Debrecenben kinyomtatott neolatin halotti versgyűjteményekben megjelenő, az elhunyt személyeket jelölő mitikus alakokkal foglalkozok, megkísérelem azokat implicit jelentéseik felől nézve mártirológiai szempontból értelmezni. Elemzésemmel arra szeretnék rámutatni, hogy az ilyesféle mártirológiai jelentéssel bíró mitológiai képek a laudációs apoteózis részeként, vagyis a búcsúztatottak mártírként való ábrázolásának tipikus poétikai-retorikai eszközeiként a 17. századi debreceni neolatin halotti költészetben is regisztrálhatók.