Abstract
Dolgozatomban egy félig strukturált interjún keresztül az adventista hitéletet és kulturális reprezentativitása körüli társadalmi relációkat elemzem, illetve ágyazom bele a nyárádkarácsonfalvi (Maros megye, Románia) cigány–magyar, cigány–cigány, magyar–cigány társadalmi kapcsolatok rendszerébe. A lokális közösségen belül a Gábor-cigányok adventista felekezetisége, hitéletének fizikai határai transzetnikus közösséget hozott létre (az utóbbi időben az adventista egyházhoz áttért magyar személyek száma növekedő tendenciát mutat). A szabályozott viselkedési normák, meghatározott találkozási lehetőségek kitágulnak, rendre felszámolódnak. A folyamat azonban nem egyenletes, ugyanis annak ellenére, hog y a társadalmi relációkban kialakult egy transzetnikus–vallási ideológia, a mentális/szimbolikus síkon végbemenő távolságtartás még mindig előítéletes. A magyar közösség időnként a hátrányos etnikai alapú megkülönböztetés és a negatív megítélésű ’szektaként’ emlegetett kisegyházi tagság, a ’szombatosság’ összeegyeztetésével még mindig stigmatizálja a Gábor–cigány közösséget. A mindennapi találkozásokban – annak ellenére, hogy az etnikai távolságtartás él és tudatos fizikai határai vannak – megjelenik a komplementaritás. A vallási megtérésre irányuló antropológiai kutatások bizonyítják a legjobban a diszkontinuitás elvével szembemenve, hogy a vallási megtérés során a korábbi értékek jelentősége nem csökken, hanem valami más (új) tölti be helyét. Többek között a cigány identitás folytonossága megmarad (ahogyan a vizsgált közösség esetében is), csak éppenséggel a transzlokális kapcsolatok új rendjét hozzák létre. A nyárádkarácsonfalvi Gábor–cigányság esetében az adventizmushoz való megtérés mint (re)szocializációs modell a társadalmi–vallási változások kölcsönhatásának jegyében mutatkozik. E kölcsönhatás az interetnikai kapcsolatokat racionalizálta/racionalizálja (és fontos, hogy nem modernizálta!).